ZHARMAQ - 2006 - Humánkaptár LYRICS


01. Jégszféra (intro)

"Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet."

/Madách Imre - Az ember tragédiája/


------------------------------------------------------------------------

02. Ketrecen kívül

Ketrecen kívül - bezárt állat,
nyugtalanság hiú vágya.

Viaszbábu szerep, bár az elme ritmusa eszeveszett
rozsdaevett foga szakította
emberi szív átka, emberi kéz alkotta
emberi szív roncsa, emberi kéz rombolta

a kéj , a pénz, a mély, megalvasztja a vért, ha csak a vég a cél
hogy élj, ne félj csak lépj, hosszú sötét éj, de bennünk él még a szép

Megfosztva poklától, félelem nélkül
hitét vesztve, ketrecen kívül

Viaszbábu szerep, bár az elme ritmusa eszeveszett
rozsdaevett foga szakította
emberi szív átka, emberi kéz alkotta
emberi szív roncsa, emberi kéz rombolta

Egy lét, egy vágy
két kéz, egy pár
egy pár egy lánc
kérdés, sok száz

Mi történik velem?
Mit csináltok mással?
Biztonság a hangodban,
hazugság a vágyban.

ne sírj, ne nevess
ne félj, ne feledd
értsd meg,
értsd meg ki lehetsz!

így éltek ti

Lásd-át gyarló tested mit kíván
ha-már vérben fürdik a fél világ


------------------------------------------------------------------------

03. Marad a vízió

Látnom kell a rosszat, hogy érezzem a jót.
Ködbe burkolt arccal a bőröm alá szúrt,
a bűnös harccal lelkem újra felgyúlt.
Egyszerre szép, egyszerre csúf.

Húsodnak torz köntösében álom erejével látva
félelmetes ismerős a létért küzdő árva.
Hangjavesztett hangszalag semmi újat nem várva
csak üres test marad ha tulajdonába szállna.tulajdonába.

Bejön a hang, mely megerősít éltet,
orkánná válok a szennyet fújó szélben.
Valóságra hangol, marad a vízió,
elmémben harsog, hogy miért élni jó, oly jó.

Egyszerre szép, egyszerre csúf.

Betonvadon szívtelen formái
ölik ki belőlünk az embert.
Szellemszerű névtelen arcok,
tartósított hüllő jelleg.
Atomvilág dicső pálmái
kontúrozzák csontra a testem,
mindennapi névtelen harcok
nyomorba taszítják a lelkem.

Húsodnak torz köntösében álom erejével látva
félelmetes ismerős a létért küzdő árva.
Hangjavesztett hangszalag semmi újat nem várva
csak üres test marad ha tulajdonába szállna.tulajdonába.


A szükségóra cseng - fertőéhes sejt.
A neon lakkfény réteg minden sebhelyet befed.
Egy hibernált test ha zihálni kezd
halott ujjak beszélik a pontba szedett braille-t.
Reccsenés a száraz ágak között,
artériádban veszedelmes méregözön.
Tökéletes jövőben mindig ott a múlt,
az összes álmod mind a vízbe fúlt. megfúlt.


------------------------------------------------------------------------

04. Hamis fény

Egy lélektől érzés, de az érzés mégis többet ér mint a szépség
és a kísértés, amit éhség kisér de a lényeg hogy élsz
Élményszámba mész, sugárzó plasztikus békanyál habján vágj át
humánkaptár, sorvasztó szájzár.

Vágyad a nagy szeretet! Azt hiszed megveheted!
Láttad a trükköt, de elvarázsol hogy a végtelenbe vezet kezed.
Álmom hogy megkeresem, amit az anyag eltemetett.
A cselekedet tükör megfordítson és boldog létbe vezessen engem.

Szánalmas emberi lét gyökereit hordozom magamban.
Tükrei hamis fény, vágyaim most eldobom.

Vágyad a nagy szeretet! Azt hiszed megveheted!
Láttad a trükköt, de elvarázsol hogy a végtelenbe vezet kezed.
Golyó vagy lánc! Ennyi a világ?!
Várod hogy hasson hogy eltorzítson a méregforrás, örömfoszlány.

Fényesség felrepít, megkockáztat, elveszít.
Maga a láthatatlan, látlak száz alakban.
Álmod csak vágy, láthatsz száz
fényesen tündöklő, hívó, csaló csodát. Gyilkoló láng.

Minden lépés tánc, minden szó egy ének
minden érzés fáj, minden csak torz tükörképe.

Vágyad a nagy szeretet! Azt hiszed megveheted!
Láttad a trükköt, de elvarázsol hogy a végtelenbe vezet kezed.
Fényesség felrepít, megkockáztat, elveszít.
Maga a láthatatlan, látlak száz alakban.

Golyó vagy lánc! Ennyi a világ?!
Várod hogy hasson hogy eltorzítson a méregforrás, örömfoszlány.
Fényesség felrepít, megkockáztat, elveszít.
Maga a láthatatlan, látlak száz alakban.


------------------------------------------------------------------------

05. Földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?


/Pilinszky János - Miféle földalatti harc/